Miközben az egereket itatta megint, csak a ládát vizsgálgatta, ámbár jószerével az ajtót vagy akár a nagy karosszéket is vizsgálhatta volna. De mégsem. Mert lám csak, lám, ahogy a nehéz láda hátsó lapját szemügyre vette, akkor látta csak, hogy abból a két szélén két vaspánt nyúlik ki. Az a két vaspánt pedig apadlóhoz van csavarozva nagy, erős csavarokkal. Még egyszer megdöngette a ládát – és tudta már, hogy az nem igazi láda; hanem csak takar valamit. Talán egy lejáratot? A szabadulás útját?
Csakhogy a lakat igazi lakat! Ki tudja, mikor és hogyan nyílik rajta? Most rátapasztotta fülét a láda tetejére. Hallgatózott, hátha hangokat hall.
De csak valami távoli, messzi zúgás jutott a füléhez. Mint mikor a
kagylóban meghalljuk a tenger zúgását. Észre sem vette, a sok sírásban, az izgatott kutatásban, a ládával való izgatott bíbelődésben eltelt az egész nap. Mire odakint bealkonyult, már szédelgett az éhségtől. Újra meg újra nekiesett az ajtónak. A rácsos ablakon át számtalanszor lekiabált az udvarra. Most már az őrállóhoz is átátszólt, szólj az uradnak, éhes vagyok, jöjjön valaki, hozzád beszélek, te mulya – de sehonnan semmi válasz.
Mintha süketek volnának.
Mintha ő nem is létezne.
No comments:
Post a Comment