Tuesday, August 04, 2009
A titokzatos padlás
Nem egy, hanem legalább két ember jött. Ettől Oszkárnak égnek állt a haja; tisztán érezte, hogy a frizurája már olyan lehet, mint a sündisznó tüskéje, Lapaloma Jóska elájulna, ha látná. Hamarosan hallotta amazok suttogását is. Márpedig ha suttognak, abból jó nem derülhet ki, ezt Oszkár saját szakmai gyakorlatából tudta. Hisz azokban az átkos időkben, amelyekre ma már nem szívesen emlékezett vissza, nemegyszer volt kénytelen lopásra fanyalodni ő is, azokban a régi, rossz időkben – vagyis tavalyelőtt meg azelőtt. Nagyon jól ismerte az érzést, amikor az ember közeledik a kerten át egy elhagyatottnak látszó víkendházhoz, és még nem tudja biztosan, feltöri-e az ajtót, lefeszíti-e a lakatot, benyom-e egy ablakot, ha nincs rajta rács – vagy talál valami gyümölcsöt a fákon, esetleg konzerveket a garázs polcán, akkor nem kell betörnie, mégis jóllakhat…
Két férfi jött, fiatalok lehettek. Megálltak az egyik szélső fenyő alatt, biztosan a házat nézték. Oszkár a lélegzetét is visszafojtotta, és nagyon, de nagyon szeretett volna láthatatlanná válni. Ami részben sikerült neki, az éjszaka eltakarta őt is. Az idegenek sut-togtak, Oszkár csak egyikük, a magabiztosabb hangját hallotta:
Ne tojj be, kisöreg. Ideállunk a kocsival, és megrakjuk. Majd csöndben csináljuk.
Subscribe to:
Posts (Atom)
