A fehér törzsfőnök

Lovával az Ördögszikla felé fordult, és jól elhelyezkedett a nyeregben. Elszánt tekintete is elárulta, hogy most következik a döntő pillanat. Sarkantyúja alig érintette meg a nemes paripa oldalát, az már vágtába csapott át, egyenesen a kiugró szirt felé. Az emberek szinte dermedten nézték. Szívük erősebben vert, lélegzetük meggyorsult, többen felsóhajtottak. Egyébként néma csend volt, csak a ló patáinak kopogását lehetett hallani a fennsík kemény talaján. A feszültség nem tartott sokáig. Húsz lépés elég volt, hogy a ló és lovas a szakadék közelébe érjen. Már csak hat-nyolc hossz választotta el őket a szirt szélétől. A gyeplő lazán lógott – Carlos nem merte meghúzni, tudta, hogy lova a legkönnyebb érintésre is tüstént megáll, nagy hiba lett volna figyelmeztetni, mielőtt a kijelölt vonalat átlépi. Még egy szökellés ...még egy ... harmadik is… Hohó! – már a vonalon túl van! Jóságos ég! Lezuhan Ilyen felkiáltások szakadtak fel a nézőkből, látva, hogy a lovas – még mindig vágtatva – átrepül a vonalon.