Sivatagon és vadonban

Mégis ostobaság tőlem - gondolta magában -, hogy Nelt egyedül engedem mászkálni Afrikában. Ostobaság! Ostobaság! Hiszen olyan gyerek még! Egy lépésre sem szabadna elmennem tőle, hacsak nincs ott King. Ki tudja, mi történhet! Ki tudja, egy bokor alatt nem rejtőzik-e kígyó, vagy a szakadékból nem bújik-e ki valami nagy majom, mely elra-bolhatja vagy megharaphatja! Isten ments! De nagy szamárságot csináltam!
Nyugtalansága csakhamar önmaga elleni haraggá, majd iszonyú ijedelemmé változott. Nem is habozott sokáig, hanem, balsejtelemtől hajtva, visszafordult. Mindennapos vadászatain hallatlan gyakorlatra tett szert, lövésre készen tartott fegyverrel most is gyorsan és teljesen nesztelenül haladt át a mimó-zabokrok között, akár a párduc, ha éjnek idején az antilopcsordához lopakodik. Kis idő múlva kidugta a fejét a magas bozótból, széttekintett - és szinte kővé dermedt.
Nel kinyújtott kézzel állt a gilisztafűbokor mellett, a virágok, melyeket rémületében elejtett, ott feküdtek a lába előtt, s mintegy huszonöt lépés-nyire tőle hatalmas sárgásfakó vadállat kúszott feléje hason csúszva az alacsony fűben. Stas tisztán látta a vadnak a kislány halotthalvány arcára meredő zöldes szemét, lesunyt fülét, a lopakodásban magasan kiálló lapockáit, hosszú testét és még hosszabb farkát, melynek vége lassú macskamozdulatokkal hajlott ide-oda. Még egy pillanat, egy ugrás - és Nelnek vége.